LACI  BÁCSI

(néhány apróság a feledhetetlen Nedeczky Lászlóról)

         Tisztelt Veterán vívók!

        Akik között, bár illene, és nagyon szeretnék is, nem lehetek ott, ebben a szent pillanatban, amikor a magyar vívás legzseniálisabb diplomatáját, a BVSC  vívószakosztályának létrehozóját, és világszínvonalra emelőjét, majd működtetőjét ünneplitek. Sokan közületek anélkül, hogy ismertétek, ismerhettétek volna dr.Nedeczky Lászlót.

        Ezért kért meg Boros Peti (elnézést, de csak néhány évvel idősebb nálam még mindig), hogy mondjak néhány szót a Nedeczky díj névadójáról. Nem, mintha ő nem ismerte volna, csak lusta és egyébként is én volnék újságíró, sőt én írtam Laci bácsi életregényét (az általa hozott anyagból, plusz a saját kútfejemből), tehát ha valaki, akkor én tudhatok a legtöbbet róla. Gondolom egészen máig, amikor ti, de legalább néhány szerencsés közületek kézbe veheti a díjat.

        Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy magamról is többet beszéljek, mint illene, mert a kettőnk duettjéből sok minden kiderül az ünnepeltről, ahhoz viszont, hogy a szöveg egyáltalán érthető legyen, legalább rólam tudnotok kell, (mert fogadok, fogalmatok sincs), hogy én vagyok, illetve voltam akkor, amikor Ö volt.

        Szerényen szólva én akkor, amikor a  Laci bácsi gründolta a BVSC  vívószakosztályát, én pedig többek közt a Kamuti fiúkkal lelkesen szerveztem a női tőrcsapatot (a Jenő mindjárt rá is talált a későbbi feleségére), akkor a Csepeli Vasas kitűnősége voltam, a központi Vasas kardcsapatában (Kovács Pali bácsival az élén) már felnőtt magyar bajnok, amúgy pedig ennek „A tíz évnek a legtehetségesebb fiatal kardvívója voltam” – dr.Bay Béla szerint. És ez elég volt Nedeczkynek, hogy azonnal,lecsapjon rám, ahogy lecsapott Szerencsés Jóskára, a ifjusági kardvilágbajnokra, és mindenkire, akit arra érdemesnek gondolt, az éppen megalakult BVSC számára.

        És itt és ekkor kezdődött gyümölcsöző, hosszú  együttműködésünk. Ami számomra azzal kezdődött, hogy erőszakkal kirúgatva magam a Csepeli Motorkerékpárgyárból, ahol technikusként dolgoztam, elhagytam a Csepeli Vasast és átléptem a BVSC-be, azzal a reménnyel (amit Laci bácsi keltett bennem), hogy egy zsíros MÁV állást kapok, amint átléptem.

        Ezzel kezdődött életem egyetlen, egy évig tartó munkanélkülisége, (1957- ben), amely azzal zárult, hogy a rendőrök elkaptak, és amennyiben azonnal nem kezdek dolgozni, lecsuknak ”közveszélyes munkakerülésért”! Akkor ugyanis ilyen világ volt. A Laci bácsi pedig olyan srác, hogy erre azonnal talált a számomra egy igazi zsíros MÁV állást, erőgépgyártó technikus létemre: a Nyugati Pályaudvar Kocsiszolgálati Főnöksége  Járműjavító Műhelyében lettem lakatos! A Ferdinánd-híd alatt a szabad ég alatti vágányok mellett, télen-nyáron. Reggel hét órai kezdéssel….

        Elnézést a kissé hosszadalmas előadásért, de ez a történet nagyon fontos dr.Nedeczky László tevékenységének, életének, és emberi nagyságának megértéséhez. Az ő oldaláról nézve az annyit jelentett, amit egész életében az orrom alá is dörgölt, hogy ezzel ő alapozta meg az életben elért minden sikeremet, s egyáltalán azt, hogy komoly ember lett belőlem”, amire nélküle semmi esélyem nem lett volna..

És ezek az ő szavai. Gyakorlatilag szó szerinti idézet.

És én még ma is, 84 éves fejjel, csak áldani tudom az emlékét.

Volt ugyanis benne valami utánozhatatlan zsenialitás, valami olyan átütő, szuggesztív erő, amellyel képes volt magával ragadni másokat, megoldani olyan dolgokat, amelyre mások vállalkozni sem mertek!

És most nem olyan apróságokra gondolok, mint amikor, (ez benne van a könyvben) éjszaka, tök sötétben, a lengyel határon kedvesen pofon ütögette a géppisztolyos katonát, és megúszta, hogy azonnal le nem lőtték, hanem az olyan stiklik tömegére, mint amikor például meg akarta szerezni a vívóterem másik felét egy varrodától (meg is szerezte), amelyet élő ember szerint nem lehetett onnan kirúgni.

Ebben a hadműveletben én egy tanácsi mérnököt játszottam, akivel a Doktor Úr végigjárta kerület olyan lehetséges üres, vagy kiüríthető helyiségeit, amelyekbe a varroda áthelyezhető lenne. Én szorgalmasan felmértem minden helyet, helyszínrajzokat készítettem, okosakat mondtam, aztán távoztunk. Valószínűen a frász nyavalyát hozva mindenkire, hogy ott járt a „hatóság”. A lényeg: a varrodának mennie kellett, és máris volt helyük Aiszküloszéknak, a szakosztály világhírű zenekarának.

Tehát: a Laci bácsi archetípusa volt annak a közmondásbeli  jogásznak (ügyvédnek), akit ha kidobnak az ajtón, bemegy az ablakon. És megoldja a dolgot.

Nedeczky doktort, a génjeiben hozott tehetségén túl, az élet nevelte ilyenné. Úgy élt például kettős életet (szerintem), hogy soha, egy pillanatra sem érezte úgy, hogy ezt teszi. Akkor sem, amikor fiatal, jogot végzett rendőrtisztként (fogalmazóként) estéit rendszerint olyan szakszervezeti és egyéb gyűlések ellenőrzésével töltötte (ott üldögélt és figyelt), majd hazament, a Szikra nyomda fölötti lakásukba, amelynek tulajdonosa, édesapja, többek között gondosan nyomtatta az illegális  Vörös Újságot, a kommunista párt lapját.

Egyébként pedig hihetetlen dolgokat élt át, nem csak látszólag, hanem valóban lelki és testi sérülés nélkül. Például azt, hogy a második világháború után ugyanannak a rendőrkapitányságnak a zárkájában ült fogolyként, ahol korábban ő volt a fogalmazó úr. Ekkor, mint a MOM utazó igazgatóját tartóztatták le (a MOM többek közt lőelemképzőket gyártó hadiipari üzem volt), mert valuta hiányában a tulajdonos néhány vagon arany öngyújtóval küldte ki európai beszerző körútra, amelynek a sikerét vitatták a hatóságok. Szerintem máig eredménytelenül. Viszont a Laci bácsi bár kiszabadult, de az igazgatói magasságokból asztali és éjjeliszekrényre való lámpákkal üzletelő ügynökké alakult át.

De egyenes derékkal. Amikori időnként rákérdeztem, hogy hogyan volt képes mindezt elviselni, mindig ugyanazt mondta: „a hitem óvott meg.” És elmondta, hogy a hit, a vallás nem a külsőségekben van, hanem az ember lelkében. És ő amikor igényét érzi, vagy éppen elmegy a Ferenciek terén a templom előtt, akkor bemegy, elmond egy imát. Ennyi.

Amikor a BVSC vívószakosztályát tető alá hozta, tulajdonképpen az sem volt azonnal a világ teteje számára. Amiért ő a fizetését kapta, az a gyerektanfolyam volt,

ami az első volt hazánkban, amelynek tagjait ő tanította, és tornáztatta. Ő, aki minden volt, csak testnevelő tanár nem. De évekig csinálta, és bizonyítottan sikere volt! Egyrészt a gyerekek szerették, másrészt pedig nagyszerű tehetséges vívók kerültek föl közülük a vívószakosztályba.

Abba a szakosztályba, amely néhány év alatt 100 igazolt vívót számlált, és amely VILÁGBAJNOK VOLT abban, hogy ebből a száz versenyvívóból 99 VAGY MÁR EGYETEMET VÉGZETT, VAGY EGYETEMRE JÁRT, VAGY ODA KÉSZÜLT!

Ezt azóta sem érte el egyetlen más szakosztály, soha. És alighanem ez a legnagyobb dicséret, amit dr. Nedeczky László életművéről elmondhatunk. Pedig hozzá tehetnénk még azokat a nyári táborokat a kenesei MÁV üdülő területén (ne keressétek, már nincs ilyen, már az üdülő is füstbe ment), amelyeken gyerekek és a felnőtt vívók százai nyaralhattak, akikre a feledhetetlen „Piszkos Fred”, amúgy az egész szakosztály legfontosabb oszlopa, Nagy Árpád vívómester vigyázott.

Még sehol sem tartok, de máris nagyon hosszú vagyok. Néhány dolgot mégis kötelező elmondanom, sürgöny stílusban.

Laci bácsi ősi nemesi családból származott, a könyvében ott van a törött ősi kardjuk. Az ő élete azonban nem egészen úgy indult, ahogy azt a felső tízezer gyerekei számára elképzelnénk. És a folytatás még cifrábbra sikeredett, mint mindannyiunké, akik átéltük a második világháborút.

A fiatal Nedeczky Laci nagyon sokat köszönhet a cserkészmozgalomnak, amelynek egyik tisztje volt, és amelynek a főcserkészétől kapta azt az órát, amely szerinte egész életében mutatta számára az utat, merre kell haladnia.

Ezek szerint az óra először Stuttgartba mutatott, a Mercedes gyárba, ahová tanoncnak vették fel, de ami végül is arra volt jó, hogy megtanuljon németül, és később messze elkerülje a műszaki területeket.

És talán még azt, hogy hogyan kell helytállni az életben.

Aztán hosszasan diplomatának készült, sőt, annyira, hogy álomnak, egész életében meg is maradt. De bevallotta, a vége felé: jobb, hogy nem sikerült, mert ha sikerült volna, egész életében üldögélhetett volna valahol a világ végén egy követség sötét szobájában, így viszont számtalanszor körbejárta a világot, részese volt a legnagyobb magyar vívósikereknek, és fontos diplomatája a magyar vívásnak, a nemzetközi vívóéletben.

Ha egyáltalán még itt vagytok, és olvassátok, de még nem alszotok, bár kissé össze-vissza ugráltam, de azért vettétek a lényeget: Nedeczky Laci bácsi (nekem egész életében az volt, csak ő tegezett, de közös tisztelet kötött bennünket össze), különleges egyéniség volt (ha nem lenne elkoptatva ez a szó, akkor zseninek írtam volna), amely az egész környezetére rányomta szellemiségének a bélyegét. És aki ismerte, nem tagadhatja, ma is őriz belőle valamennyit.

~ Dávid Sándor – 2021.~